Mi lenne, ha egyszer nem a kereszten szenvedő, megtört Jézussal találkoznánk?

Mi lenne, ha egyszer egy templomba belépve nem a kereszten szenvedő, megtört Jézussal találkoznánk, hanem egy mosolygó, ölelésre nyitott, élő emberrel? Egy olyan Jézussal, aki hív, nem pedig számon kér. Aki nem fájdalmat tükröz, hanem örömöt. Vajon mennyire mást éreznénk?

Az egyik kép megnyit – azt mondja: „Gyere, bízd rám magad. Szeretlek úgy, ahogy vagy.”

A másik kép nehéz – bűntudatot ébreszt, vezeklésre int. Egy vallás központi alakja, aki vérzik, hogy mi megválthassuk magunkat.

De hát Jézus nemcsak a szenvedés embere volt.

Ő az is, aki nevetett, aki barátaival ült egy asztalhoz. Aki gyerekeket emelt fel, és örült az életnek. Aki táncolt a vízen, és bort varázsolt az ünnepre. Aki nemcsak tanító, hanem társ volt. Ezt az arcát mégis alig látjuk viszont a templomok falain.

Pedig ma talán erre lenne a legnagyobb szükségünk.

Egy Jézusra, aki nem emlékeztet, hogy bűnös vagy, hanem emlékeztet arra, hogy szeretetre születtél. Egy templomra, ahol nem a félelem, hanem az öröm a szent nyelv. Ahol a csend nem nyomaszt, hanem gyógyít. Ahol megengedett nevetni, táncolni, élni.

Látom magam előtt ezt a helyet…

Nem hideg kőtemplom, hanem élő tér. Falai borostyánból, virágok nyílnak az oltár körül, a levegőt fűszeres, mély illatok töltik meg – muskotályzsálya, tömjén, mirha. A nap fénye színes üvegeken át játszik a padlón, mintha mozgó mandala lenne. Minden részlet lélegzik, él.

A középen Jézus áll. Nem kereszten, nem felfeszítve – hanem itt van, köztünk. Mezítláb, egyszerű ruhában, de mintha fényből lenne. Mosolyog. Egyik kezével felénk nyúl: „Gyere.” Nem ítél, nem akarja, hogy vezekelj. Csak azt szeretné, hogy emlékezz rá: szabad vagy.

A másik kezében virág – egy mezőről hozta.

És mellette ott áll Mária Magdaléna.

Nem alárendelten, nem bánattal, hanem vele együtt – egyenrangúan, erőben, szépségben, örömben. Kezüket összefonja egy mozdulat – könnyed, mégis mély. Mintha táncolnának a fényben, finoman, rózsaszínes-fehér virágok ölelésében.

Ő az isteni női minőség: befogadás, gyógyítás, érzékenység és szabadság.

A teljesség másik oldala.

Mert ez a kép így teljes.

Ez a tér nem a bűnről szól. Hanem az isteniről benned.

Az örömről, amit elfelejtettél.

A szabadságról, amit mindig is birtokoltál.

A szeretetről, ami nem kér cserébe semmit.

És a háttérben halk zene szól – nem ének, inkább egy rezgés, mint egy finom harang, ami azt suttogja:

„Élj. Szeress. Lélegezz.”

Ez számomra a Húsvét. Nem a vér, nem a kereszt.

Hanem a fény.

Az újjászületés.

És a hazatalálás – férfi és női minőség egységében.